Iskoláit Budapesten végezte, mellette a Pinceszínházban, több szerepben, főszerepben játszott. Egészen fiatalon debütált, mint író, és ennek következtében folyamatosan jelentek meg novellái, írásai, de otthonosan mozgott a riportkészítés világában is. A középiskola elvégzését követően a Vígszínházban kisebb szerepeket is vállalt, majd szinte azonos időpontban vették fel a Színművészeti Főiskolára, valamint földi kísérőnek a Ferihegyi repülőtérre és bemondónak a rádióba. Várkonyi András a Színművészeti Főiskola mellett döntött. A magyar és a határon túli közönség előtt a Barátok Közt Vili bácsijaként vált igazán ismerté, elismerté. Nemcsak írni, hanem olvasni is szeret. Kedvenc sportja a foci. Korábban maga is rúgta a bőrt a színész válogatottban. .
– Nem voltam szorgalmas gyerek, de találékony és érdeklődő. Rengeteget olvastam, ötéves koromban már tűrhetően tudtam. 1956-ot a konyhában vészeltük át, oda nem tudtak belőni. Ami könyve volt a szüleimnek, és gyermek is érthette, azt mindet elolvastam.
– Édesanyám lektor volt, és nagy szeretettel, türelemmel pallérozgatta az írásaimat. Apám, aki szerencsére ma is él, kiváló /aranytollas/ újságíró, a legendás Magyarország olvasószerkesztője volt. A kislányom az én utamat követve, – színésznő lett.
– A válasz a kérdésedben van. Azért lettem színész, mert szerettem a színpadot, énekelni, televíziózni, rádiózni, verset mondani. Az írásnak sem fordítottam hátat, megjelent a „Thália mostohafia” című regényem – tízezer példányban. Több színdarabomat is játszották színházak és magántársulatok, a „Borkóstoló” című nemrég megjelent CD- dalszövegeit is magam írtam, jelenleg két filmforgatókönyvön dolgozom.
– Fogós kérdés. Ezt a sok munkát olyankor szoktam igazán megbecsülni, amikor nem megy annyira a szekér. Ez régebben fordult elő, de nagyon nyomasztó érzés. Nagyon sok színészkolléga mesélhetne erről. Egyébként, ameddig bírom, és nem keserves, dolgozom. A mi szakmánk már csak ilyen.
– A felvidéki turné után most Erdélybe megyek. Többször előfordult, hogy a kezem csókolgatták ott is, nagyon furcsa volt. Áldásokat osztottak nekem. Nem is tudom, kiérdemlem-e ezt a sok szeretetet, ami felém árad. De a legkülönösebb néhány éve a Niagaránál történt, hogy ott felismerjenek!
– Ó, hát ez filmre kívánkozna, volt is néhány írásom ezekről az időkről, sőt egy forgatókönyvem is, amit pénzhiány miatt végül nem készítettek el. Sokat nevettünk, sokat sírtunk, kemény körülmények között jártuk az országot. Ma már csak a szép emlékek maradtak, visszanézve, a kollégákkal nagyokat sztorizunk.
– A művészek szentháromsága a „siker, karrier és a kudarc”. Mindháromban volt már részed az életed során?
– Bőségesen. És bizony nem bánom, hogy a pálya fényesebb oldala idősebb koromra jutott osztályrészemül. Sokat lépek föl, szeret a közönség. Lehet, hogy egyszer még az amerikai magyarokhoz is eljutok. Tárgyaltunk is már erről, de még nem jött létre a találkozás.
– Aki ismeri, nagyon szereti. Csak hát a tapasztalatlanság… Nem tudtam, mekkora bevezető PR-ra van szükség egy lemez kiadásához. Nem tudtam, hogy a polcokon előre, vagy hátrébb kerül egy CD, ha pénz van, vagy nincs mögötte. Megkockáztatom, hogy egy lemez művészi értéke másodlagos a szükséges merchandising mögött.
– Sokat gondolkoztam ezen. Az ügynök halála főszerepe kedvemre való lenne. A Hegedűs a háztetőn Tevjéje, a Portugál, szóval azért vannak szerepek. Én nem keresek meg senkit, nem fogok lobbizni. Talán eljön a pillanat, mikor egy rendező elképzelése találkozik az én ambícióimmal. Megkeresnek sokan. De a szerepek ritkán olyanok, amelyek miatt érdemes lenne engedélyt kérnem a produceremtől, egyeztetni, hetekig próbálni, tanulni, és még sorolhatnám neked és az olvasóknak. A producerem zseniálisan reagált egy színházi felkérésemre: – Normálisak vagytok, ti színészek? – a „Barátok közt – ben napi kétmillió ember látja az arcotokat, erre 2-300 száz ember színházi közönség miatt fáradoztok?”
Tamás István